Pankl Tibor
Pankl Tibor
honlapja

MENÜ

A nő

 

A nő nevű lény a földön él, és általában két lábbal áll rajta. A Föld nevű bolygó ellenben nem a Nap körül kering, hanem a hímneműek gondolataival együtt a nő körül, legalábbis a nők ezt tartják.

Különös fajta a nő; egyes jóindulatú tudósok szerint a homo sapiens sapienshez tartozik; hogy mások mit mondanak, azt itt nem mondom el. Véleményem szerint külön fajt képez, mert annyira más, mint egy férfi.

Kültakarója bőr, amely egy igen finom anyag, és a férfit megbolondítja. Társas lény a nő. Társának sajátos elnevezése: férfi. Sok esetben ezt többes számban kell érteni, azaz több társa van, sőt egész társasága is lehet. Ezt a társaságot szeretőknek is hívják.

Koronát visel, mely általában hajból készül és a természet gyártja. Különféle elnevezései lehetnek. Például: hajadon, lány, asszony, feleség, meny, húg, nővér, nagyi, anya, anyós, cicuskám és buksi. Ez mind ugyanazt jelenti: a szoknyába bújtatott lágyságot.

Balzac szerint a szépség és a csúnyaság között az a különbség, hogy a szépség elmúlik, a csúnyaság megmarad. Pedig nincs igaza. A nő szép. Akkor is szép, ha nem.

A nő nőni is tud. Általában a férfiak fejére. Megközelítése a férfi életébe kerülhet. Ugyan ritkán harap, bár van foga, ellenben mar, karmol, akkor is, ha nincs körme.

Továbbá vagy nagy szája van, vagy kiszámíthatatlan természete. Szervezete valami biológiai anyagot termel, amellyel a világ végéről is magához tudja vonzani a hím egyedeket, de ez a titokzatos anyag roppant szelektív, mert a hímek eszét távol tartja.

Minél alaposabban megismerjük a homo femina feminát, annál kiismerhetetlenebb, míg végül teljesen összezavarodunk. Ezért óvakodjunk megismerni, mert egyszer csak tévesen azt hisszük, hogy sikerült.

Rendszerint szelíd és meg is simogathatjuk, sőt ezt kifejezetten szereti, de ez mégis roppant veszélyes művelet. Ha a férfi megsimogatja, akkor vége: nincs esélye. Megkaparintja a simogató felet, kihasználja, pórázra fűzi, ketrecbe zárja, sőt a legnagyobb elvetemültségre is képes: még hozzá is bújik.

Miért kell a nővel vigyázni? Miért veszélyes? Mert a nő látszólag teljesen veszélytelen. Békés, szelíd, halkszavú, kedves, mintha a légynek sem tudna ártani. De tud! Ezt igazán nem a legyek tapasztalhatják, hanem a férfiak.

Még ölni is képes ez a bestiának is becézett lény, vagy legalábbis a sírba képes tenni, például a hallgatásával, a makacs ellenállásával, kitartó elutasításával vagy egyszerűen csak azzal, ahogyan néz az igéző és gyönyörű szemével.

 

 

A nő (2.) 

– Férfihangra, amely a saját hangom –

Elnyomták a nőt ezer éven át. Szégyen. A férfiaknak kiszolgáltatottan alárendelt szerepet játszott. Nem volt joga szinte semmihez. Hát szégyen. Harcolnia kellett azért, hogy egyenrangú legyen, hogy egyetemre járjon, legyen választójoga, dolgozhasson, ha akar, keményen megküzdött azért, hogy egyenlő legyen a férfival, saját sorsáról dönthessen, ő választhassa meg, milyen életet akar.

És választott. Nincs már többé gyönge nő, csak céltudatos és önálló, sikerorientált, trendi, akár szingli is, ha néki tetszik. Megszerzi, amit akar. Szégyen, milyen nehezen, de kiharcolt minden jogot, ma már bármi lehet belőle, katona, kidobóember vagy testőr, bányász vagy üzletasszony, miniszter vagy bankigazgató, lehet belőle Amundsen vagy Rotschild, Einstein vagy Muhammad Ali. Nincs már gyönge nő, csak erős. George Sand óta nadrágot hord a nő, haja rövid, pipázhat vagy szivarozhat is, csak épp bajusza nincs még, de talán lesz az is. Napközben pénzt csinál a tőzsdén, női lapot olvas, este női klubba jár, chippendale-fiúkkal mulat, s ha úgy tartja a kedve, csettint egy férfinak, s kihasználja egy futó kalandra.

Egy férfi legfeljebb annyi tehet, hogy a nővel - mindennek ellenére - marad udvarias, előreengedi, de persze köszönet ezért ma már nem illeti, és fölsegíti kabátját, hacsak a nő nem tekinti olykor ezt is szexuális zaklatásnak, mint mikor bóknak szánva megjegyeztem, milyen csinos.

Tükörbe néztem, és átgondoltam mindent. Nagy az én szégyenem. Rájöttem: bennem egy soviniszta vadember lakik, és nyilván primitív is. Most vallomást teszek, milyen bűnös gondolat gyötört idáig. A nőt el akartam nyomni én is.

Én azt a gyönge nőt kerestem mindig, akit félthetek, s akit óvni kell, akinek én vagyok a támasza, s akire én is számíthatok. Aki kedvességgel, selymes hangjával, lelkének finomságával, a bájával bűvöl engem el, s minden mozdulatából költészet árad. Ő az, aki képes elhitetni bárkivel bármily képtelenséget is: például azt, hogy én egy nagyszerű és sármos férfiú vagyok, aki előtt nincsen akadály, mert én mindent legyőzök. Hát persze, hogy nem igaz, de én Lancelotnak képzelve magam őt szolgálnám életemmel, mert ő az én Ginevra királynőm. Szégyen, ugye?

Én azt a gyönge nőt kerestem mindig, aki percenként kérdi tőlem meg: „szeretsz-e még?” S én térden állva mindig újra esküszöm: ”szeretlek!” S amíg kifejtem, hogy mennyire, ő egyszer kacagni kezd, egyre csak kacag. Nem mondom, kissé rosszul esik, egész éjjel hánykolódom, de másnap derűs reggel köszönt rám, elárulja kedvesem, miért mulat mostanában rajtam: a fejem búbján hátul ritkul már a haj. Szerinte olyan vicces ez. Hát csak nevess rajtam, ó, te drága, elnézem neked, mert mosolyod tesz boldoggá engem!

Szégyen, és vessenek meg érte, hogy én ilyen vagyok. Én azt a gyönge nőt kerestem mindig, aki vásárolni hív, s mint a legtöbb férfi, húzódozom. Ő nem zsémbelődik, ó, nem. De azt mondja: akkor majd mással megyek, s én a féltékenységtől hajtva inkább tartok vele, minthogy mástól kelljen tartanom. S ha mondjuk az utcán egy meztelen nő jönne velünk szembe, s én önkéntelenül is odapillantanék, mert, ugye, ez mégiscsak olyan dolog, és máshová nem is nézhetek, az édes sírva vágja hozzám: ”Én már nem is tetszem neked!”  Megsértődne úgy, hogy órákig engesztelni s vigasztalni kell.

Azt kerestem én a gyönge nők közül, aki nálam mindig célba ér: mert raffinált, hízeleg vagy hazudik, kijátszik engem és bevet minden trükköt, s én a szitán hiába látok át, ellenállni nem tudok neki. Ilyen nagy a szégyenem. És ott állnék a gyönge nő mögött, mindig, akkor is, ha porszívózik, akkor is, ha mosogat, vagy előléptetik; örülnék a sikerének, s vele sírnék, ha az Operában megbukik mint énekes, vagy utolsó lesz egy kézimunka-versenyen. Én boldog balgaként engedném magam orromnál fogva vezetni általa - szégyen ide, szégyen oda, és hagynám, csak hadd hitesse el velem, hogy én vezetem őt. Én meg isteníteném, és teljes szívből szeretném. Szégyen. És e nő az összes hibáját énrám fogná, de nagylelkűen mindig megbocsátaná. Én  meg büszkeségből vállalnám, s könyörögnék, bocsássa meg a bűneit - nekem. Ilyen gyönge nőt kerestem eddig, aki képes lenne arra is, ha szerelmünk hűlni látszana, úgy tenne, mintha szeretője lenne, s a békülés után remegve fognám meg kezét. Így uralkodnék én a gyönge nő felett, s ily szégyenteljes játékokra vágytam én a gyönge nővel, aki nincs.

Mert ha megfognám kezét, káromkodna, mint egy kocsis, és igaza is lenne. Mert a nő nem gyönge többé, s az erős nővel nem lehet már játszani!

Halkan kérdem férfitársaimtól: és velünk mi lesz? Még erősebbek s durvábbak legyünk, hogy hozzánk képest Rambo vagy Terminátor csak egy csecsszopó? Vagy mibelőlünk lesznek nők, s száz év múlva „maszkulisták” küzdenek a férfiak jogáért majd?

Ó, hol egy gyönge nő, ki változtatni tudna rajtam, hogy ne keressek többé gyönge nőt?

 

Asztali nézet