Pankl Tibor
Pankl Tibor
honlapja

MENÜ

                                                               

                                                                                     Johann Friedrich Fasch d-moll concerto

 

Szerelem

Férfi: – A szerelem lehet az emberi érzékenység felső foka?

Nő: – Talán igen, mert nincs más érzés, amely képes ennyire egy másik felé fordítani az embert.

Férfi: – Ösztönözhet bármi jobban arra, hogy belelássunk másba, érezzük, amit érez, gondoljuk, amit gondol?

Nő: – Soha semmi.

Férfi: – Mondhatjuk akkor, hogy a szerelem a megismerés legfontosabb hajtóereje?

Nő: – Nem, mert semmi más nem érdekel igazán, csak az az egyetlen személy.

Férfi: – Akkor valójában vakká tesz?

Nő: – Nem, mert mindig új távlatot nyit az ember előtt, hatalmas erőket szabadít fel, fölnyitja szemünket egy másik világra, s az érzelmek birodalmába vezet.

Férfi: – Sötét verem?

Nő: – Igen, mert kevés dolog tud annyi lelki szenvedést okozni: sértődékennyé tesz, fokozza félelmeinket, aztán ott a féltékenység...

Férfi: – Tehát akkor sötét verem.

Nő: – Mégsem az, mert fönt nem lehet verem, csak alant, továbbá nem sötét, mert akkora fény gyúl lelkünkben, mint a Napban.

Férfi: – Csapda?

Nő: – Igen, mert rabul ejt, nem ereszt sokáig, s közben szabadulni nem lehet.

Férfi: – Tehát akkor csapda.

Nő: – Mégsem az, mert a csapdát mások állítják, hogy rossz legyen nekünk, a szerelem pedig jó, s ebbe magunktól esünk.

Férfi: – Akkor a szerelem jó...

Nő: – Nem, mert sok szenvedést okoz, sőt a legtöbbet ez okozza.

Férfi: – Akkor rossz.

Nő: – Az nem lehet, mert nincs boldogság nagyobb. S ha rossz lenne, nem írnának róla oly szép költeményeket.

Férfi: – A szerelem önzés? Vagy birtoklási vágy?

Nő: – Igen, a legnagyobb, mert azt akarjuk, csak miénk legyen szerelmünk, ne nézzen rá más és ő se másra, csak miránk, ne beszéljen senkivel, foglalkozzon velünk, ahogy ezt tesszük mi vele.

Férfi: – Tehát akkor önzés és birtoklási vágy.

Nő: – Nem, mert nem áldozunk fel önmagunkból annyit senkiért, mint szerelmünkért, odaadásra vagyunk képesek, sőt a teljes önfeláldozásra, és fontosabb az életünknél.

Férfi: – A szerelem illúzió?

Nő: – Igen, mert olyan, akár egy álom; ábrándok és képzelgések óceánja, a valóságból kiragadja a legszebb részletet, s a képzelettel tovább színezi.

Férfi: – Akkor tehát illúzió.

Nő: – Nem, mert semmi sem valóságosabb, mint ez az érzés, amelynek valóságos a tárgya, alanya is. Nem illúzió, de élet-halál kérdés, gondoljunk a híres szerelmesekre, mint Trisztán és Izolda. Meghalnak egymásért.

Férfi: – Á, ez női logika… nem lehet érteni…

Nő: – Vagy a szerelmes leszáll az alvilágba, mint Orpheusz, hogy megtalálja Eurüdikét. Vagy utánahal, mint Kleopátra Antonius, Júlia Romeó után.

Férfi: – Mennyi-mennyi nagy szerelem!

Nő: – A szerelmes életét is adja párjáért, ha kell.

Férfi: – Akkor micsoda a szerelem? Úgy szeretném megérteni.

Nő: – Minden. Vágy és tűz, szenvedély és szenvedés. Az, ami kimondhatatlan. Megérteni nem lehet, s a szó csak utalni tud rá, de jellemezni nem. De most én kérdezek: a szerelem kozmikus?

Férfi: – Testek-lelkek kölcsönhatása, tömegvonzás, fúzió és magfúzió, s minél erősebb a vonzás, annál jobban lángol. Átível a világmindenségen is, tehát kozmikus.

Nő: – Gondoltam. Szerintem a szép szerelem úgy valósul meg, hogy mindenben benne van: a tettben, szóban, tekintetben.

Férfi: – Omnia vincit amor, a szerelem mindent legyőz.

Nő: – Igen, a szerelem legyőzi a távolságot, nehézséget, akadályt, ellenséget...

Férfi: – ...olykor önmagát is.

Nő: – Lehet tágas, mint egy óceán. Vagy keskeny mederben vágtat, mint egy hegyi patak. Vagy szelíden áll, kéken, mint egy tengerszem.

Férfi: – A szerelemben benne van az élet teljessége, amire a nő vágyik, s a tökéletesség, amire a férfi.

Nő: – Ekként teljes és tökéletes benne a harmónia. Ha mellettem vagy, szerelmem, nem félek a szenvedéstől, bajtól.

Férfi: – S én sem félem a halált.

 

Idő

Vajon miért relatív?

Averroes andalúziai filozófus azt mondta: a mozgás örök. S mi más a mozgás, mint változás; s a változás lényege mi más lenne, mint az idő. Vagy az idő maga a változás. Ám ha a mozgás örök, akkor mondjuk azt, egyszerű logikai képlettel, hogy az idő örök? Ezt mégsem mondhatjuk, mert ott a kérdés: kinek-minek az idejéről beszélünk? Vajon az idő az anyagnak a tulajdonsága, vagy az emberi érzékelés elemi módja? Bennünk van, vagy kívülünk? Kifulladtam a kérdéseimtől.

Csak jönne már haza! Jaj, remélem, nem esett baja! Hány óra is? Még csak nyolc. Nagy ég! Már nyolc óra.

Az idő kiszámíthatatlan. Egyszer a torlódó percek ejtenek zavarba, másszor üres órák álmosítanak, hogy kong a lelkem is. Nincs idő! Nincs idő! Ezt halljuk egyre, s mondom én is, addig mondom, míg már nem jut semmire. És tényleg nincs idő? Miért oly rövid minden? Csak a rossz tart soká’? Mindjárt sötétedik.

Csak jönne már! Mennyi most? Egy perccel múlt nyolc... Hogy végezzem el a dolgom holnap? Hányfelé kell szakadnom, hogy mindennek megfeleljek? Bár lenne vége ennek! És egyszer úgyis vége lesz. És mindig azt remélem, ez az egyszer csak nagyon sokára lesz, annyira, mintha sosem jönne el. Pedig eljön, tudom, de gondolni rá nem merek.

Minden mögött ott bujkál a kérdés: mennyi van kimérve? Ki mondja meg? Csak nehogy megmondja valaki! A kérdéstől mindig szorongás fog el, s úgy gyógyítom magam, hogy egyre zavarosabbá teszem a viszonyt az idővel, ne legyen tiszta, s ne tudjak eligazodni benne.

Mindig beleavatkozom: ha lassú, akkor gyorsítom, ha száguld, akkor fékezem. Az érzékelhetőt keverem a képzelttel, a valóságosat az ideálissal. Így alkotom meg saját ellentmondásaim.

És most? Nyolc óra kettő... Az idő sok is, meg kevés. Akkor született apám, mikor véget ért az első világháború. Az milyen régen volt! Apámnak nem, mert egy emberélet rövid, s a ránk mért idő – bármennyi lett légyen is – kevés. Mindig az.

Jaj, hol van már? Miért nem jön? Legalább fölhívna, hogy ne aggódjak.

Firenze egy szűk kis utcájában áll egy ház, több mint négyszáznyolcvan éve. Tölgyfa kapuján a kilincsnél nagy mélyedés. Hányszor kell a kaput nyitni, hogy a kezektől a keményfa kikopjon? Egyetlen márványlépcső visz a kertbe, melyre kifelé és befelé is egyszer lépnek csak. S elkopott a márvány, homorú, akár a teknő. Ötszáz év milyen rengeteg idő? Vagy az is gyorsan eltelik? Bárcsak megtudhatnám, hogy kevés vagy sok!

Einstein jött rá, hogy az idő relatív. Mennyi idő, amíg a víz egy kis követ fényesre csiszol, mennyi, amíg elporlad a napmelegtől, fénytől, víztől! Majd jön egy karcsú szellő, s a homokot elfújja mind egy pillantás alatt.

A Föld öt és félmilliárd éves, és még legalább ennyi ideje van. Ezt már fölfogni sem tudom. Mégis, mi az, ami az idővel dacolni tud, ha sem a „büszke márvány”, sem a Föld, a Nap, sem a szeretet nem tart örökké? Mi az, ami nem változik, nem pusztul el, ami hatalmas és szilárd?

Választ kéne találni erre. Nekem nem jut eszembe más, mint hogy a parancsolat örök: ne lopj, ne ölj... minden próbát kiállt. Törékeny az ember, és minden, ami emberi; mégis hatalmasabb lenne a világegyetemnél?

Nincs idő, nincs idő, és mégis van. De ezt a keveset nagyon be kéne osztani. Úgy érzem, minél később találja meg az ember saját boldogságát, annál kevesebb a rá kimért idő.

Miért nem jön már? Hol lehet ilyen sokáig? Hány óra most? Ez különös. Még csak öt perc telt el... Most, most zörög a kulcs a zárban.

Na végre! Itt van! Szervusz, kedvesem! Olyan régóta várlak már!

 

 

Hang

„Most még tükör által homályosan, de aztán színről színre...”                    

Keresem a normál „A” hangot, de nem találom. Hiába az információrobbanás. Mindenhonnan záporoznak rám a hírek, megtudom azt is, mi történt tíz perce a föld túlsó oldalán, a hálón akár nézhetem és hallhatom is, de a hírek között nincs, amit én keresek.

Mindenről tudhatok, legyen az időjárás, árfolyam, mit főznek ma Sanghajban, hogyan öltözzek, ha Montevideóban lakom. Én mégis a normál „A”-t keresem, ráadásul nincs abszolút hallásom. Pedig ez a hang igazít el, e hangtól tudhatok meg mindent, ami fontos igazán. Akár egy gömb középpontja, az egyetlen biztos pont. De mégsem hallom, mert csörög a telefon, mert jön a postás, a kollégám elpanaszolja szerelmi bánatát, aztán a főnököm hívat. Nem hallom a buszon sem a nagy tömegben, ricsaj, szirénázó mentőautó, csikorgó fékek, „az ajtónál kérem, vigyázzanak”, a boltban meg harsog a popzene. S otthon hiába skálázok a zongorán, a keresett hang nincsen rajta. Nem közvetíti rádió.

Zavarodottá tesz a külvilág, lelkemben semmi sincs helyén. A részeg világ rezesbandája visszhangzik bennem, s miközben egyszerre tíz dolgot teszek, tíz másik teendőt tartok észben, ez itt, kérem, a hangok káosza. A szólamok nem összecsengenek, de harsognak, egymástól függetlenül, a másikhoz nincs közük. A zene szétesik hangokra, a világ egyedekre, az egyedek feladatokra. A lélek káosza. Csendet! Csend legyen kicsit!

 zazen

Nincs fontosabb, mint a tiszta élet, harmóniában lenni önmagammal, de zajban nincsen összehangzás! Csak egy-két percig engedjétek hallanom a normál „A”-t! Kapaszkodom, hogy kiszűrjek magamból minden hangot, s kívülről lássam önmagam, fölemelkedem, a hétköznapok fölé, magasan. Lassan elhal minden, s a lelkem, mely mintha egész nap rejtőzködött volna, most visszatér belém. Ki vagyok én? Mi dolgom ebben a világban? Ezt kérdezem, s a hangra várok, mely megfelel. Szépen mondom: Szólj kérlek, mi az én dolgom? – Úgy hallom saját hangomat, mintha könyörögnék.

Csak csináld jól! – búgja. Nem, talán nem is hang ez, csak valamiféle üzenet, ezt ismétli egyre: – Csak jól csináld!

Ez vajon az én hangom, vagy Isten küldöttéé? Őseimé? Vagy az előző életem tapasztalata? A tudattalanom üzenete vagy a génjeimbe táplált programom? Vagy a Platón-féle daimonion, a belső hangom? S ha az én hangom, miért nem igazít el bármikor, ha kérem? Miért a lélek mélyén kél a normál „A”? S miért nincs rá eszközöm, hogy kiszűrjem a hangzavart? Ám ha mégis felsőbb hang, akkor miért nem mennydörög? Miért nem dörrent rám, ha téves úton járok? S miért mondja: Csak jól csináld? Hát mindegy is, hogy mit csinálok, csak jól csináljam? Újra kérdezem, most már hevesebben.

Mondd, kérlek, ki vagyok? A helyemen vagyok-e, vagy csak tévelygek? Mi az én dolgom a világban? Mit keresek én itt? Jól ítélem meg magam? Valóban ahhoz kaptam tehetséget, amiről gondolom? Segíts, mert különben elveszek! Várj még! Tudni szeretném, az életben mi a lényeges? Mondd, mire figyeljek? És egyáltalán, miért az élet? Minek élek én?

Csend, feszülten várom, hogy megszólaljon újra. Aztán mikor kissé lehiggadok, halkan ismétlem, nehogy elnyomjam az alig hallható hangot, vagy nehogy elriasszam: Mi dolgom itt?

Ahol a kérdés forrása, ott kél a válasz is: Tedd, amit jónak látsz.

Fölháborodom. – Hogyan? Rám van bízva, mit választok? S ha rosszul gondolom, mi lenne jó? Ennyi? Csak ennyi tudsz mondani? Milyen válasz ez?

Hallgat. Egy darabig várok, majd kétségbeesem, kapkodok, nem tudom, mit tegyek, bár tudom, szólni nem fog ma már. Aztán lassan, bizonytalanul elindulok, hogy megkeressem az irányt, követve a normál „A”-t. Talán a tudás tényleg nem más, mint emlékezés? Emlékezni kezdek arra, kezdetben mit is akartam.

A visszavert hangok által most még homályosan, de aztán hangról hangra... minden a helyére kerül. Pár napig nem lesz gondom önmagammal.

  

Szél

szél

Sosem látni, csak azt, ha kint a kertben tépdesi az ágakat. Nem látni, csak annyit, hogy kavarja az avart, vagy kergetőzik két elhajított papírdarab. Fodrozza a tó tükrét, vagy olykor ránk támad, mint vihar, mely jó is, meg rossz is. Jó, mert a férfiak kalapját lefújja, de rossz, mert romba dönti ezrek otthonát. Felhőt hajt az égen át, vagy lent a földön malmot, melyre Don Quijote ráront, mint ellenségre.

Nem látni, hogy repül a roppant légtömeg, csak azt, hogy zászló integet, míg a szárítókötélen friss, mosott ruhák lengenek. Langyos déli vagy jeges északi, esőhozó vagy főn, passzát vagy bóra – ez mind szél; szél, melyet nem látni sosem, csak azt, hogy a nők kabátjában megkapaszkodik, s a sirály szárnyra kap.

Sosem látni, csak nyomát, amerre jár; megmozdul minden: vadítja a tenger habjait, felkorbácsol óceánt, kedvére formál dűnét, partot, frizurát. Egy nagy hegyet is el tud hordani, és elfújhat jót vagy gonoszt.

Nem kopogtat, csak hívatlanul bejön szobámba, ajtóm résén át. Ahogy a nők szoknyáját fodrozza kacéran, arra gondolok, vajon megüt-e a szél a végén, ha már nem csaphatom senkinek? Addig is, csak itt muzsikál a fülemben. Nekem Corelli vagy Durante, Vivaldi vagy Locatelli mindig friss tavaszi szél – ha bús, akkor is édesen zenél.

Hol erről, hol arról, de fújtak már fényes szelek, más szelek és böjtiek, s várunk, mikor vesszük szelét új dolognak. Milyen új idők lesznek azok? Vajon valóban vágyunk-e új szélre, mely tiszta és illatos, s valami másnak kezdete? Oly szélre, mely lágy és békítő, nem tép és nem süvölt, de mindenkit egyaránt simogat; új szélre, mely kifújja mind a jeges északit?

Sosem látni őt magát, csak azt, ha a vitorla tovább nem dagad, ha nem hajt már semmit, ha elapad. Ha megreked a korom és a füst, s megáporodik a levegő. A gondosság felső fokát úgy nevezzük: anya. Az anya még a széltől is óvja gyermekét. S a mindennek kitett szülőt a vihartól ki védi meg?

Azt gondoljuk, a szeleknek szárnya van. De van-e valóban? Vagy csak bennünk támad a szabadságnak ez a képzete?

A szél szeszélyes természetű, sokszor pajkos, szertelen és csintalan, sőt komisz. Ha ernyőm tépné kezemből ki, de nem eresztem, kifordítja bosszúból. Máskor, ha olvasmányom fölött elmerengek, s az ujjam a könyvről letéved, ellapoz egy óvatlan pillanatban.

Van-e bennem bátorság, hogy merjek attól eltekinteni, merről fú a szél? Vagy arra hajlok én is, amerre ő sodor? S van-e bennem erő, hogy ellenálljak, ha mindent elsöprő lendülettel támad rám?

Sosem látni őt magát, csak azt, ha a látványba beleszól, s a képet összekócolja bájosan; nézem arcodat, halántékodon egy szellő, a szél kicsinye a hajtincseddel játszik, s olykor szemedbe libbenti egy pillanatra. Ilyenkor mintha érteném őt, meg téged is.

  

Szimmetria

Ezer éveken át uralta hétköznapjainkat, mindenben benne volt. Még a templom is tengelyszimmetrikus, az alkotások három részből álltak, mint egy szárnyasoltár. Egy bölcs ekképp összegezte: minden nagy mű vége utal a kezdetekre – tehát a mű is szimmetrikus, mely azt jelenti: összemérhető, hasonlítható.

Tegyük meg ezt, mérjünk össze egy japán szentélyt egy magyar népmesével vagy busman nyaklánccal. Mindben ugyanazt az elvet fedezhetjük fel. Rend és mérték.

Mikor egy ismerősöm egy üres képkeretnek szobája falán talált helyet, s szándékoltan ferdén akasztotta föl, megdőlt az elv. Szerinte épp az aszimmetria, mi jobban illik életünkhöz, mert tükrözi a mát.

Igazságot mondott. Ám azt kövessük- e, amit bár megszeretni oly nehéz, de benne van az életünk? Kérdem én: így kell ezt elmondanunk? Vajon keresnünk kell a diszharmóniát, zaklassuk lelkünket még tovább? Iktassuk elménkbe a kor nyughatatlan lüktetését? Ez volna ésszerű?

Minden hókristály más és más módon növekszik. Minden hópihe milliárd és milliárd részecskéből áll, s a formák lehetséges száma végtelen. De még a végtelent is össze tudja fogni a hatszög-szimmetria. Mi élhetett annak az embernek lelkében, ki ötven évig mikroszkópon át figyelte-kutatta a hókristályokat? A páratlan gyűjteményt hókristály-katalógusában jelentette meg; amelyben nincsen két egyforma pehely, s mégis mintha egyforma lenne mind.

 

Vegyük észbe, miért szeretjük a reneszánszt. Mert szeretjük, ez nyilvánvaló, hiszen sok száz évvel leáldozása után is e stílusban épült Budapest oly sok belvárosi háza. S méghozzá milyen szépek! Lehet, hogy azt keressük, amit a reneszánszban tudtak már: noha a részletekben nem azonos jobb és bal, mégis összhangot teremtettek a végletek között, s a mű összhatásban és egészében szimmetrikus?

Nem élünk a reneszánszban. Meg kell újulni, csak nem tudom, hogyan. Nem tudom, hogyan legyek modern, hogy valami lényegeset ne veszítsek el. Szívem szerint „reneszánsz avantgard” szeretnék lenni; újjászületettnek és új utakat megnyitónak lenni –– de ennek se füle, se farka.

A természetből kiszakítva élünk, elfogadjuk korunk szellemét, a stílust, a divatot, a „trendet” vagy mást. De egy óvatlan pillanatban, ha erről megfeledkezem, s a tükörbe nézek, arcomon középen láthatatlanul ott húzódik egy vonal, a szimmetria tengelye. Nos, mit kövessek hát?

  

 A jó

Hogyan kell jónak lenni? Nem tudom.

Igaz lenne a mondás, hogy a jóból is megárt a sok? Én nem láttam még olyat. Ellenben rosszból árt a sok, legalábbis nekem sokat ártott. Azt mondták az ókori filozófusok, a boldogság a legfőbb jó. Jó is az! De mondja meg egy jóember, mi a boldogság? És biztos az, hogy az a legfőbb jó? Hisz mindenkinek más és más jó. Nekem az, mikor szeretteimmel vagyok, jók a lelki dolgok, együtt lenni barátokkal, borozgatni, beszélgetni, új dolgokat megismerni, zenét hallgatni, jó könyvet olvasni, kellemes izgalmakat átélni, világot látni, hogy aztán mondhassam: mindenütt jó, de legjobb otthon.

És mi még? Amikor teljesülnek vágyaim, amikor elérem egy célomat, és jó megfogni kedvesem kezét, szemébe nézni, hangját hallani. Olyan egyszerűnek látszik: jó az, ami jó nekem. Ám ha így van, csak az a jó, ami számomra kellemes és nekem élvezet? Az, ami örömöt, gyönyört szerez?

Arisztotelész szerint vannak hitvány gyönyörök és jók, ahogy az élőlények természete is lehet olyan vagy ilyen, továbbá természeténél fogva minden a jóra törekszik… De ugye, láttunk, s látunk már olyat, ami nem a jóra törekszik… Akkor ki mondhatja meg, hogy mi a jó? És akkor mi van, ha az, ami jó nekem, másnak nem az? Mondjuk, léleküdítő zenét hallgatok, de a szomszédot zavarja? Ha szeretlek téged, de te nem szeretsz engem?

Ütközik az én jóm és a másoké. Az Írás tanított meg minket arra, hogy rajtunk kívül vannak mások is. Van-e eredendő bűn? Ha van, én másról nem tudok, csak arról az „önzésről”, amellyel egy csecsemő világra jön. Önzése természetes, senkire sincs tekintettel, nem is lehet, csak szükséglete van, adni nem tud, s ez az önzés nélkülözhetetlen, mert egyetlen eszköze, hogy életben maradjon.

De nála ez még nem bűn! Vagy igen? Nem inkább akkor válik bűnné, ha így növünk föl, s nem változunk? Nem lehet, hogy éppen attól válik emberré a csecsemőember, ha veleszületett „önzéséből” lead?

Kínok s keservek révén tanuljuk meg önmagunkat legyőzni, de egyszer képessé kéne válnunk arra, hogy gondoljunk a társainkra.

Azt kérdezzük, mi a jó. Vajon lehetünk-e jók? S ha igen, akarunk-e? Lehet-e mindig jónak lenni, vagy annak is megvan a maga ideje?

Dolgoztam egész nap, föl sem néztem. Este lett, mikor eszembe jutott, ma még nem tettem semmi jót – engem még erre neveltek. Mihez kezdjek ilyen későn? Fölhívok egy régi ismerőst, hátha jólesik neki. Nem kérek tőle semmit, nincs mögötte érdek, csak megkérdezem, hogy van, csak mert érdekel. Biztosan örülni fog.

– Ha nem akarsz semmit, minek ébresztettél föl? Hagyj aludni! – morogta.

De nehéz is jónak lenni! A jóság is – miként a gonosz – egy véglet. Csakhogy a jó fölfelé vezet!

Tudom, emberek vagyunk, sem nem ördögök, sem nem angyalok. De lehet-e csak úgy lenni? Lehet-e egyensúlyozni, hogy inkább ne legyen sok közünk se jóhoz, se rosszhoz? Vagy mindenképpen választanunk kell? Annyi csak a jóság, hogy nem szegek meg szabályt, sem erkölcsi törvényt? Ez persze nem kevés, de vajon tennem kéne bármit is? De mit? Talán az a jó, ha pénzt adok egy gazdagnak? No és ha egy szegénynek? Ugyanaz a tett egyszer jó, másszor nem? Az a jó, ha enyhítem mások szenvedését? Ha segítek bárkinek, hogy megtalálja boldogságát? Úgy látom, nagyon nehéz jónak lenni, de jó volna nagyon.

Azt a jót, amit én elgondolok, el nem érhetem. De javulni azért tudok, és szeretnék is. Sőt akarok. Azt remélem, ha szándékom megvan, lesz esélyem, hogy javulni tudjak. És én gondolok a többiekre is, hogy jót tehessek. De vajon mit gondolnak ők?

A világ jó talán sohasem lehet. De eljön-e egy jobb világ, ahol van tizenegyedik parancsolat is? Ez az én szívemben így szól:

Ember embernek társa, testvére és vigasztalója; s ha megérted társadat, szereted máris, s ha szereted, jót cselekszel.

 

 

 

Asztali nézet